Faringo

Volt egyszer egy kristálytiszta vizű hatalmas folyó, fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött fölöttük, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények görcsösen kapaszkodtak a folyómeder mélyén heverő ágakba, kövekbe mert életük volt a kapaszkodás, ellenállni az áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül az egyik lény így szólt: "Elegem van már a kapaszkodásból. Bár saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja hová folyik. Hagyom hadd sodorjon magával az áramlás, vigyen ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba"

A többi lény kinevette: "Te bolond! Engedd csak el magad és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken hogy abba hamarabb belehalsz mint az unalomba!"

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott. Valóban forogni, bukdácsolni kezdett és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra Az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, így kiáltottak: "Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"

A sodródó így szólott: "Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük amibe kapaszkodtunk.