HTML

A pontos idő !

Zenehallgatás

Rólad szól...

IP

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31


fő látogató online
Online Casino

2008.04.28. 23:08 Faringo

A lelkem a barátom

Hány idegen em­bernek mutatkoztál be, akiből aztán a sorstársad lett? Emlékszel, hol találkoztál először azzal a vadidegen lánnyal, aki később a feleséged lett? Mikor tudtad meg a nevét? Mikor dőlt el, hogy ezentúl vele, együtt?... Mikor szült gyereket?... S a gyerek, aki­nek nevet adtatok, mikor ment egyetemre? És mikor mond­ta ki először, hogy ő is megnősül?... És mikor hagytad el a hit­vesedet?... Mikor tudtad meg annak az idegen nőnek a nevét, akiért elhagytad őt?... És mikor vetted észre, hogy az asszony, akinek testéből előbújtál, s akire valaha úgy néztél, mint egy jóságos istennőre... mikor vetted észre, hogy az anyád öreg­szik?... Ereje elszállt, alig tud már járni... Mikor szembesültél azzal a gondolattal, hogy többé nem láthatod?
Elmegy.

Jönnek és mennek.

Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.
Te is változol, nem is keveset, de te vagy az, aki a legtovább marad.
Amikor arra gondolsz, hogy élsz, nem azt mondod, hogy „jé, itt élet van!" - hanem azt, hogy „én élek!"...
„Én vagyok!"
Létélmény nélkül nincs „én".
„Vanás": nincs - csak „én vagyok" van.
Amikor az „Én vagyok!" tudatában kinézel magadból, s látod, hogy körülötted bogarak mászkálnak, rózsa nyílik, madarak énekelnek, az utcán járókel
ők nyüzsögnek, és a szomszédasszony tereget, azt mondod, hogy „Élet van körülöttem!"
Látod, hogy élnek.
S megfeledkezel arról, hogy - az eszmélés különböz
ő szín­vonalán - belülről mindegyik azt tapasztalja, hogy „én vagyok".
A bogár, ha üldözöd, menekülni kezd, a rózsa a külvilág inge­reire finoman válaszol, mert az „én vagyok" mindenkiben védi magát. Minden madár önmagáról énekel. „Én vagyok!" - üzeni a madárfütty. Egy erd
őben sok ezer „én vagyok" csiripel. És min­den járókelőben az „én vagyok" élménye él: „én megyek, én kések, az én lábam fáj a cipőben"... A szomszédasszonyban egy „én vagyok" tereget...
Ne hidd, hogy az „én vagyok" csak benned él és a többiek úgy m
űködnek körülötted, mint a távirányítású játékautók, melye­ket egy „Életnek" nevezett láthatatlan központ vezérel.
Mindenki „én vagyok".
Hogy ez az „önátélés" milyen színvonalát jelenti, más kérdés.
Mivel magadba zárva élsz, azt hiszed, hogy az „én vagyok", csak­is a te kizárólagos élményed. Úgy fogod föl, mintha a rajtad kívü­li világot valami más m
űködtetné: a fizikai, a biológiai törvények. Azt, hogy egy másik embernek érzelmei, gondolatai, örömei és csalódásai vannak, látod ugyan rajta, és valamennyire át is érzed talán azokat, de, hogy ő is egy „én vagyok", azt átélni már nem vagy képes. Soha nem tudod meg, milyen neki „én"-nek lenni.
Nagy rejtély, hogy ez a sok „én vagyok" egymás nélkül mégse tud élni.
Pedig, látod, mégis: a szerelmünk szemébe is úgy nézünk, mintha egy másik világba néznénk - mert az a világ már az ő énje körül forog, és bármennyire szeretem, soha nem tudok egészen az énjévé válni.
Mindannyian külön világ vagyunk.
Amikor azt kérdezték Istentől, „Ki vagy te?", azt felelte: „Én vagyok."
Ez azt jelenti, hogy az élet nem más, mint önmagam tudatában lenni.
Az önátélés a hétköznapi embertől a megvilágosodott bölcsig különböző szintű lehet, de minden szinten önátélés. Mindenben egy parányi „én vagyok" él.
Hogy mit jelent másik embernek lenni, akkor tudnád meg, ha a mások „én vagyok"-ságát átélnéd. Ez lehetetlen. Hiába a gyereked, ha ezt nem éled át, alig tudsz róla valamit.
Pedig a szeretet ezt jelentené.
Most azonban nem másokról van szó.

Most rólad van szó!
Csakis rólad, akiben az „én vagyok" élmény él.

Az emberek jönnek-mennek, de te maradsz.
Önmagad állandó társa vagy.

Almodban is kísér. Ott is énként bolyongsz, s rájössz majd, hogy a halálod után is megmarad.
És most jön a lényeg.

Ha ez így van, lehetetlen, hogy önmagáddal ne légy jóban!
Lehetetlen, hogy annyira kifelé élj, hogy önmagádra ne jus­son figyelmed! Lehetetlen, hogy az odatartozást, a jóságot, a gondoskodást, a harmóniát csakis másokban keresd - és önma­gadat ne szeresd.
Lehetetlen, hogy pont azzal az emberrel, akivel a legtöbbet vagy együtt, akit a születéseddel hoztál, s a haláloddal viszel majd tovább, hogy éppen azzal az egyetlen emberrel, aki az „Én vagyok " élményét még álmában is éli benned, rossz viszonyba kerülj.
A többiek jönnek-mennek.
De te maradsz!
Jóban-rosszban maradsz.
Ennek a fejezetnek a címe egy szamuráj fogadalomból való:

„A lelkem a barátom. "
Az idézet nem egészen pontos. Nem akartalak elriasztani a teljes mondattal, mert az így hangzik:

„Nincsenek barátaim - a lelkem a barátom.”
Ez nem azt jelenti, hogy teljesen egyedül vagyok, baráttalanu1 magányban, hanem azt, hogy a másokkal való barátságom teljes mértékig az önmagammal való barátságomtól függ. Ha magamhoz h
űséges vagyok, másokhoz is hűséges leszek. Ha magamnak barátja vagyok, másoknak is barátja lehetek. Ha magamban hiszek, másokban is hinni tudok. Ha magamhoz őszinte vagyok,  máshoz is őszinte lehetek.
Ha magamat szeretem, másokat is szerethetek.

Ugyanez fordítva is igaz:
Ha magamhoz nem vagyok hű, senkihez sem lehetek az.
Ha magamnak nem vagyok barátja, másoknak sem lehetek barátja - mert barátságképtelen vagyok.
Ha magammal nem vagyok harmóniában, másokkal sem lehetek, mert kívül csak az jöhet létre, ami bent van: egy lehangolt heged
ű összezavarhat egy egész zenekart. Ha magamban nem bízok, senkiben sem fogok megbízni.  És ha magamat nem szeretem - soha senkit sem szerethetek igazán! Törekedhetek rá, áldozatot is hozhatok érte, néha erőmön felü­li áldozatot, de nem fog menni, mert mindenki csak azt adhat­ja, amije van.
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” így a Biblia.
De mi van, ha nem szeretem magamat?
A szó valódi értelmében senkit sem szerethetek akkor.
Az önmagával rossz viszonyban lév
ő emberről egy külön könyvet lehetne írni, mivel így élünk valamennyien. Csak egy-egy suhanó órára mondhatjuk, hogy a harmonikus jó viszony önmagunkkal helyreállt.
Íme, néhány tünet a kórképb
ől:                                                                                  
A depresszió, a szorongás, mások kerülése nyilvánvaló jelei ennek a megromlott viszonynak. Ha csak futó pillantást vetsz az utcán a járókel
ők arcára, láthatod az árulkodó jeleket: a rossz­kedv, a mosolytalanság vagy a csakis másoknak szóló álmosoly, amely merő önvédelem; a feszültség, nemcsak az arcon és a szemekben, de a száj sarkában és gyakran az egész test görcsös izomtónusában... Látod, hogy boldogtalanok - sehol sem jó nekik igazán.
Nézz egyszer körül, ha magadban nem látod. A bántó irónia, a túl harsány jókedv, mely nem nevet, hanem röhög, s nem vidá­man dalol, hanem önmagáról megfeledkezve üvölt. Egyáltalán az a szándék, hogy valaki itallal, droggal, ezer decibeles dübör­géssel akarjon megszabadulni az elviselhetetlen lelkiállapotától, jelzi, hogy nem bírja ki önmagát.

(Müller Péter)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://faringo.blog.hu/api/trackback/id/tr33446251

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása