Faringo

A címben feltett kérdés, talán az egyik legfontosabb kérdés ez életben.
Minden embernél elérkezik egy pillanat, amikor felteszi magának: mi az értelme, az ő életének?

Én is erre keresem most a választ.

Az ezután következő sorokat nem én írtam, de eddigi életem során még soha senki nem fogalmazta meg ennyire egyértelműen, és számomra tetszően azt a gondolatiságot amire én is jutottam „utamon”. Ezért szeretném megosztani Veled. Kérlek fogadd ezt megértő szeretettel, hisz részemről ez egy kinyilatkoztatás.

"A kérdés azonnal két területre osztható: egyetemes és személyes részre.
- egyetemesre: mely az egész emberiség sorsát érintő választ keresi
- személyesre: amely az adott ember, életének, sorsának, lehetőségeinek keverékéből tevődik össze.

A személyes részre (most) nem keresem a választ, hiszen arra a kérdésre, hogy "mi az értelme a személyes életemnek", más szóval "mit kezdjek a saját életemmel", mindenkinek magának kell feleletet találnia. A továbbiakban ezért csak az egyetemes résszel foglalkozom.


I. A TÉVUTAK

A kérdésre vannak úgynevezett "gyors válaszok", melyek rendszerint tévutak.
Ezek azok a feleletek, amiket válaszul gyorsan rávág a hétköznapi ember, vagy ki sem mondja, csak benne él a közfelfogás által kínált modell valamelyikében, hallgatólagosan elfogadva azt.

Ezek a "gyors válaszok" három osztályba csoportosíthatók, s mellékutakból állnak.

Nézzük őket vázlatszerűn:

1. primitív tévút
     a. az élvezetek kiélése

2. silány tévút
     a. siker
     b. vagyon
     c. hírnév
     d. hatalom

3. nemes tévút
     a. az élet
     b. a tudás

Most nézzük egyenként részletesen:

1., A primitív tévút

Ez az út a legegyszerűbb, és a legközönségesebb: az élvezetek hajszolásából áll.

Lényege valahogy így hangzik: Habzsoljuk az élet örömeit, nagyokat együnk, igyunk, hajszoljuk a szórakozást, járjunk hétvégeken buliba, kóstoljunk bele alkoholba, (esetleg kábítószerbe), legyünk kívánatosak (barnák, izmosak, csinosak, gyönyörűek) sikeresek. Hajszoljuk a testi örömöket, szeretkezzünk sokat (lehetőleg váltogassuk partnereinket mondván, "épp keresem az igazit").

Ezen az úton egyetlen cél van, hogy követői az élet nagy játszóterén, minél jobban kiszórakozzák magukat, mielőtt eljön értük a halál.

A "mi az élet értelme" kérdésre a primitív út ekképp felelt.

Ez út követői - kimondva, kimondatlanul - nagyon sokan vannak a világon.

S hogy ez az út miért tévút? Nos azért, mert egyáltalán nem nevezhető emberhez méltónak. Az embert a gondolkodás különbözteti meg az állattól, és ez az út éppen azt amitől emberek vagyunk (a gondolkodást) kapcsolja ki.
Itt nem kell se gondolkodni, se jóérzésű embernek lenni, elég az állatok szintjén (az ösztönök szintjén) élni, akár azok: jókat esznek, isznak, nemzenek, ellenek…
Dosztojevszkij így ír erről az állapotról:

"Nézzék meg, kik boldogok ezen a világon…? Pontosan azok, akik olyanok, mint az oktalan állatok, és vackor értelmükkel inkább közéjük valók. Ezek szíves örömest vállalják az életet, de pontosan olyan feltételek mellett, ahogyan az állatok élnek: esznek-isznak, fészket eszkábálnak, és utódokat nevelnek. (…) A falni, hálni, emészteni és ülni a puhán ideálja, még meglehetősen sokáig fogja vonzani az embert, de nem a magasabb rendű embert…"

Ez az út tehát túl alacsonyrendű, keressünk valami jobbat.


2., A silány tévút

Ez az út, négy lehetőséget is kínál az embernek, melyek így hangzanak:
a. Az élet értelme a siker
b. Az élet értelme a hírnév
c. Az élet értelme a vagyon
d. Az élet értelme a hatalom

A négy lehetőség ugyanannak az egy silány tévútnak különféle formái, s ezért, általában ahol jelen van az egyik, ott jelen van (vagy hamarosan jelen lesz) a többi is.
A silány tévút csak egy hajszállal emelkedettebb a primitív tévútnál, hiszen lényegében ugyanazt az ösztönéletet hirdeti, mint az előző, csak kultúráltabb formában.
Az igaz, hogy kultúráltabb formában, hiszen az ösztönök mellé értelem vegyül (mert sikert, hírnevet, vagyont vagy hatalmat elérni és megtartani ész nélkül nem lehet), de a gondolkodás, az ösztönök szolgálatában áll!

Ennek a tévútnak is sok követője akad.
Az átlagembernek a siker és a vagyon megteremtése, míg a közéleti személyiségeknek (médiazsonglőröknek, politikusoknak) ezeken túl, a hírnév és hatalom begyűjtése a feladat.
Mégis: mind a négy mellékút (egyik) lényege a jólét megteremtése, ahol a család nem nélkülöz semmit: szépen berendezett lakás (vagy családi ház), autó, szórakozás, évente 1-2-szer nyaralás és lehetőleg nem törődni senkivel, és a "nem az én dolgom" hitében élve szemet hunyni, és elmenni a rászorultak mellett…

Nézzük, a nagy gondolkodók hogyan vélekedtek erről az útról:

- Victor Hugó azt mondja a sikerre, "apró pénzre váltott dicsőség", és itt nem az emberré válás jellemfejlődésének állomásaira gondolt, hanem az önző és hiú sikerekre…

- Marcus Aurelius római császár volt (ha valakinek, akkor neki volt hírneve!), s mégis így vélekedett a hírnévről: "Arasznyi az ember élete, arasznyi az a földzúg ahol él, arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is. Hiszen ezt a hírnevet gyorsan pusztuló emberek egymást felváltó nemzedékei hordozzák, ezek pedig még önmagukat sem ismerik, nemhogy arról tudnának, aki már régen meghalt."

- Vörösmarty véleménye a vagyonról körülbelül ez volt: "Hideg pénzbánya! Minden kincsedért, az egy szerelemnek, még nevét sem adnám"

- Seneca így beszél a vagyonról: "Csak azt verhette el a balszerencse, akit a jószerencse megszédített" vagy: "Aki a házunkba lép, inkább bennünket csodáljon, mint a bútorainkat" máshol így: "Azt dicsérd az emberben, amit sem elragadni, sem adni nem lehet, ami az ő tulajdona. Kérded, mi az? A lélek, s a lélekben tökéletességre jutott értelem"

- Pál apostol: "mid van óh ember, amit ne kaptál volna, s ha meg kaptad, miért dicsekszel vele?" - kérdezi, rávilágítva arra, hogy meztelenül jöttünk a világra, mindent úgy kaptunk (a tehetségünket, a létezésünket, a vagyonunkat, és mindent) és amikor meghalunk, ugyanolyan meztelenül távozunk az életből, ahogyan jöttünk.

- Arisztotelész szerint "minél nagyobb a jólét, annál könnyebben összeomolhat", ezért nem a jólét megteremtése az ember elsődleges feladata, hanem az igaz jellem kimunkálása.

- Horatius szerint "életünk csak egy perc, mire jó akkor a hajsza?" Más szóval, ha oly rövid az élet, s ha úgyis elvesztünk mindent a végén, akkor mért alantas célok után loholunk?

- A hatalmat, hírnevet, s dicsőséget legszebben Petőfi leplezi le az Ember c. versében:

(…)
Egy szempillantásnál mi rövidebb?
Ember barátom, a Te életed.
Rohanva jő az idő, s elrohan,
Egyik kezében bölcsőd pólyája van,
S másikra koporsódra szemfödel
Kevély ember, miben kevélykedel?

S mit végezhetsz egy szempillantás alatt?
Hódítál népeket, országokat,
Hódítani csak gyávákat lehet,
S az uralkodás ilyenek felett
Dicsőség? ezt csak szégyellned kell.
Kevély ember, miben kevélykedel?

S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
Veled hal meg, s a föld alá viszed,
Vagy, mint hű eb kísér ki sírodig,
S ott őrzi azt egy pár kis századig,
S előbb utóbb szomjan vesz el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
(…)

A felsorolt gondolatok ismeretében a primitív tévút után, a silány tévutat is elvethetjük, mint ami túl olcsó, önző és alantas ahhoz, hogy emberhez méltó legyen.

3. A nemes tévút

Itt két féle válasszal találjuk szembe magunkat:
1. az élet értelme maga az élet, ezért át kell örökíteni azt utódainkba.
2. az élet értelme a tudás, a műveltség, a nagy terjedelmű ismeret.

Nemes tévútnak hívom ezt a két utat, mert hiszen az első (1.) a legdrágább kincsünk, az élet fennmaradásának eszköze, (gyermekek világrahozatala és nevelése), míg a másik (2.), a lélek megmunkálásának és kiművelésének útja.
Mégis tévút, ugyanis önmagában véve mind a kettő kevés. (Mind kettő nemes dolog, de nem bír akkora súllyal, hogy az élet értelmének hívattasson)
Az állatok is szaporodnak, ezért csupán a nemzés és szülés nem lehet az emberi élet értelme.
S az öncélú, meddő tudás bármily terebélyes is, - haszontalan…

Végül csonkasága, leginkább, a "nagy ellenséggel" való találkozáskor mutatkozik meg, s ez a "nagy ellenség" a halál!
A halál elpusztít minden életet: a miénket is, gyermekeinkét is, s a legnagyobb tudás is a sírba száll tudójával együtt…


II. AZ ÉLET ÉRTELMÉNEK MEGHATÁROZÁSA

A tévutakat végig vettük. Törekedjünk most rátalálni a jó válaszra.

A probléma - melyet az élet értelmének kutatása magában hordoz - súlyos, mert lényege a következő: Az élet, a halál létezése miatt, értelmetlen!
Gondoljunk csak bele: Mit ér az a ház, amit arra építünk, hogy felrobbantsuk, mit ér az a szövet, amit arra szőttünk, hogy lebontsuk, s mint az a vers, amit azért írtunk papírra, hogy elégessük?
Semmit!
Az élettel ugyanígy áll a dolog. Értelmetlen!
A fogantatás után az élet elkezdi felépíteni önmagát, s mikor eléri élete teljét és erejét (kb. 30 év körül), beindul a genetikus program ami az öregedésért, a leépülésért és a halálért felelős…
Minden ami felépült, lebomlik, elpusztul, sírba száll…

Az élet, a halál létezése miatt értelmetlen. Erről nagyon szemléletesen ír Tolsztoj:

"(…) Vagy ha arra a dicsőségre gondoltam, amelyet majd műveim szereznek nekem, azt mondtam magamnak: No jó, híresebb leszel Gogolnál, Puskinnál, Shakespeare-nél, Moliére-nél, a világ valamennyi írójánál és aztán?! És semmit, de semmit sem tudtam rá válaszolni. Megállt az életem. Tudtam lélegzeni, enni, inni, aludni, és nem tudtam nem lélegzeni, nem enni, nem inni, nem aludni, de az élet megszűnt, mert megszűntek az olyan vágyak, amelyeknek a kielégítését ésszerűnek találtam volna. Ha kívántam valamit, akkor előre tudtam, hogy akár kielégítem a kívánságomat, akár nem elégítem ki, úgyse lesz belőle semmi. Ha odajön hozzám egy tündér, és felajánlja, hogy teljesíti kívánságaimat, nem tudtam volna mit mondani... Még arra is képtelen voltam, hogy az igazság megismerését kívánjam, mert sejtettem, hogy mi is az voltaképpen. Az igazság az volt, hogy az élet értelmetlen dolog. Látszólag éltem-éldegéltem, mentem-mendegéltem, mígnem eljutottam egy szakadékhoz, és immár világosan láttam, hogy ott elöl nincsen semmi, csak pusztulás. Megállnom sem lehetett, visszafordulnom se, még a szememet behunynom se, hogy ne lássam, hogy ott elöl semmi sincs az élet, a boldogság káprázatán és igazi szenvedéseken, igazi halálon, a teljes megsemmisülésen kívül... Magam se tudtam, mit akarok, féltem az élettől, szabadulni iparkodtam tőle, de azért még mindig reméltem valamit. És ez akkor történt velem, amikor megvolt körülöttem minden, amit teljes boldogságnak neveznek. Volt jó feleségem, aki szeretett, és akit szerettem, voltak jó gyermekeim, nagy birtokom, amely egyre nőtt, gyarapodott. Tiszteltek, becsültek szeretteim, ismerőseim, az idegenek jobban becsültek, mint valaha, és bízvást minden különösebb önáltatás nélkül azt vélhettem, hogy híres ember vagyok. Ráadásul nem voltam beteg, se testileg, se lelkileg... Ilyen helyzetben jutottam odáig, hogy nem tudtam élni, és a haláltól való félelmem miatt minden ravaszságomat latba kellett vetnem magam ellen, hogy ne fosszam meg magamat az élettől. Ezt a lelkiállapotomat ilyenformán tudtam volna kifejezni: az én életem valami ostoba és rossz tréfa, melyet valaki űz velem. Noha nem ismertem el, hogy engem bárki is teremtett volna, az elképzelésnek ez a formája, hogy tudniillik valaki gonosz és ostoba játékot űzött velem, amikor erre a világra teremtett, a legtermészetesebb volt számomra. Önkéntelenül elképzeltem, hogy valahol van valaki, aki jól mulat, amikor rám néz, és látja, ahogy én - miután harmincnegyven hosszú éven át éltem, tanultam, fejlődtem, gyarapodtam testben-lélekben, most szellemileg teljesen megérve, és eljutva az életnek arra a csúcsára, ahonnan az egészét be lehet látni, úgy állok ezen a csúcson, mint szamár a hegyen, és pontosan tudom, hogy az életben nincs, nem is volt, és nem is lesz semmi. Ő pedig jót nevet. De hát akár van, akár nincs az a valaki, aki kinevet, attól nekem semmiképp se könnyebb. Nem tudtam semmiféle ésszerű tartalmat adni sem akár egyetlenegy cselekedetemnek, sem az egész életemnek. Csak azon csodálkoztam, hogy nem értettem én ezt mindjárt az elején? Hisz mindezt régóta mindenki tudja. Maholnap jönnek a betegségek, elhalálozások (már jöttek is) szeretteimre, énrám, és semmi sem marad bűzön meg férgeken kívül. Műveimet, bármilyenek is, mind elfelejtik előbb-utóbb, és én magam se leszek többé. Hát akkor minek törjem magamat (...) Élni csakis addig lehet, amíg részeg vagy az élettől, de mihelyt kijózanodol, lehetetlen nem látnod, hogy mindez csalás, mégpedig ostoba csalás. Éppen ezért még mulatságosság és szellemesség sincs benne, csupáncsak kegyetlen és ostoba az egész... Réges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban megtámadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kútba ugrik, de a kút fenekén egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen - mivel nem mer kimászni, nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány - megkapaszkodik a kút hasadékaiból kinőtt vad bokor gallyaiban, és abban fogódzkodik. A karja gyengül, ő maga érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér - az egyik fekete, a másik fehér - körüljárja, és alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, leszakad, és ő a sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerülhetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat maga körül, és a bokor levelein talál néhány csöpp mézet, el is éri a nyelvével, és lenyalja őket. Hát így kapaszkodom én is az élet gallyaiba, jóllehet tudom, hogy elkerülhetetlenül vár a halál sárkánya, mely leselkedik rám, hogy széttépjen, és én nem tudom megérteni, miért jutottam ilyen mártíromságra. És megpróbálom szopogatni azt a mézet, amely régebben vigaszt nyújtott, de ez a méz már nem szerez örömet nekem, a fehér és a fekete egér - a nappal és az éjszaka - pedig alul egyre rágja azt az ágat, amelybe kapaszkodom. Világosan látom a sárkányt, és a méz már nem édes nekem. Csak egyet látok, a kikerülhetetlen sárkányt meg az egereket, és nem tudom elfordítani róluk a tekintetemet! És ez nem mese, hanem színtiszta, vitathatatlan és mindenki számára érthető igazság. (…)"

Ez egy kőkemény valóság, és egy nagyon szomorú tény. Minden optimizmusunk elillan, ha felfogjuk a tény jelentőségét és súlyát! Így most válaszút elé kerültünk:

- vagy találunk valamit a halál ellen
- vagy csak részleges, "vigaszválaszt" adhatunk kérdésünkre

Erre a problémára írásom végén még visszatérek, de előbb kíséreljük meg a választ:

Az élet értelme három dologból tevődik össze, mind a három fontos, egyik sem elhanyagolható, s e három emelkedő fontossági sorrendben a következő:

1. Célirányos fejlődés, gyarapodás
2. cselekvő, szeretet
3. kutatás - avagy menekülés a halálból

1. Célirányos fejlődés, gyarapodás

Az élet értelmének egyik legfontosabb része az épülés, a fejlődés, a gyarapodás. Ez szorosan hozzátartozik az élet lényegéhez.
Ettől élet, és nem pusztulás.
A pusztulás is, és az élet is lassú folyamat, de teljesen ellentétes irányú.
- A pusztulás lassan bontja le az életet (öregedés, betegeskedés) s a vége a halál.
- Az élet a fogantatástól lassan építi fel önmagát, lényege a gyarapodás és fejlődés, s a "vége" a pusztulás kezdete. (a halálos genetikus program elindulása = öregedés és a végén a halál)

Ebből a képből kiindulva az élet értelme, az élet lényege! S mi az élet lényege? A célirányos fejlődés és gyarapodás.
De hogyan ültessük át az egyetemes emberiség életébe ezt a természet adta valóságot, - a fejlődést?
A mód a tévutak elkerülésében rejlik. Tehát:
- nem az élvezetek hajszolásában kell fejlődnünk (hogy egyre többet igyunk, egyre részegesebbek legyünk, sem nem, hogy egyre többet együnk, kövérebbek legyünk, stb.), hiszen ezek pontosan az élet pusztítását segítik elő.
- Nem a vagyont, a hírnevet, a hatalmat s az öncélú sikert kell szaporítanunk, hiszen ezek alantas eszközök, ahol az értelem az ösztönök szolgája.
- S nem az öncélú tudást kell gyarapítanunk, amitől csak öntelt és felfuvalkodott emberekké válunk.

Hanem a valódi értékeinket kell gyarapítanunk:
- az egészséget; mert ez által toljuk ki életünket a hosszú kor irányába (Ennek módja a szenvedélyektől mentes élet, egészséges életmód, sport és mértékletesség.) - a bölcsességet; ami nem egyenlő az öncélú ismerethalmozással, hanem az erényben járó jellem, elvi és gyakorlati fejlődése.
(Nagyon egyszerű elválasztani az öncélú tudást amiben tilos, és a bölcsességet, amiben szükségszerű fejlődni: "Minden tudás, ami el van szakítva az igazságosságtól és a többi erénytől, csak agyafúrtság és nem bölcsesség" - mondja Platón, s véleményem szerint igaza van.)

Tehát az élet értelmének megválaszolásában az első szempont a célirányos fejlődés, s ez a célirány, a lélek gazdagodása, az erényben és bölcsességben növekvő értelem, elvi és gyakorlati jellemfejlődésében áll.
Ez a legfontosabb. Ez az élet értelme. Ehhez eszköz a jó egészség, melyben szintén fejlődnünk és gyarapodnunk kell.
Ezzel eljutottunk oda, amit a görögök mondtak: "Épp testben épp lélek", vagy amit Jézus Krisztus mondott: "Az én beszédeim élet és lélek". vagy amit Földes László mond egy dalszövegben: "A legfontosabb a lélegzet és a lélek…"
Így van. Szolgálja ezért a lélegzet a lelket! A jó egészség a nemes jellemet! Az élet lüktetése, az erényben és bölcsességben növekvő akaratot!
Ez tehát az élet értelmének első oldala.
Most nézzük a második oldalt.

2. Cselekvő, szeretet

Bármilyen rendszert, eszmét, elvet, cselekvést, és gyakorlatot meg lehet kérdőjelezni, és ki lehet kezdeni.
Ez persze nem azt jelenti, hogy egyforma bizonytalansági fokkal rendelkezik valamennyi, ugyanis vannak erős és vannak ingatag lábon álló rendszerek, eszmék, elvek és tettek, de mégis elmondható mindenre, hogy kikezdhető.

Igen ám, de ezek a kikezdhető rendszerek nagyon jól megállnak saját lábukon a saját rendszerükön belül! Nagyon sok eszme, elv és tett, önnön rendszerén belül jól felépített, erős és kikezdhetetlen, de ha szembetalálja magát egy másik rendszerrel (ami homlok egyenest mást hirdet ugyanabban a kérdéskörben, de ugyanolyan jól felépített és kikezdhetetlen, csak más szempont szerint elemzi, vizsgálja, osztályozza a dolgokat), akkor - mi, a szemlélők - gyakran jutunk olyan helyzetbe, hogy úgy érezzük, mindkét megközelítés, mindkét rendszer igaz.

És ez sokszor rendjén is van így, mert ugyanazon a területen, két különböző dologról beszélnek, s mind a kettő lehet igaz. De én most nem erről beszélek, hanem arról, amikor a két rendszer teljesen ugyanarról beszél, és egyik, mégis gyökeresen mást állít mint a másik!

Ennek lehetséges egyik oka, hogy a különböző rendszerek más és más nézőpontból közelítik meg ugyanazt a kérdést.
A más és más nézőpont oka ezer féle lehet, de talán az egyik leggyakoribb ok, az axiómák különbségében áll.
Az axióma alapigazságot jelent, amit nem kell, de nem is lehet alátámasztani, s ebből az alapigazságból vezetjük le az egész elméletet, rendszerét.
Például egy nagyon egyszerű hétköznapi axióma (alapigazság) az, hogy az utcán ok nélkül nem pofozom fel a járókelőket. (Okkal sem, de ebbe most ne menjünk bele.) Ezt az alapigazságot nem kell bizonygatni, mert elhisszük, és elfogadjuk hogy igaz.
Ám ha valaki megkérdőjelezné ennek igazságát, nem tudnánk érvekkel megvédeni! Mert hiába mondanánk bármit, vitapartnerünk érvelésünk végén feltehetné a kérdést: "Mi a bizonyítéka annak, hogy a kifejtett érvelés igaz?" Ha alátámasztanánk bizonyítékokkal érvelésünk igazságát, ő újra feltehetné a kérdést: "És ennek mi a bizonyítéka, hogy igaz?" Ezek után hiába bizonygatnánk újabb és újabb érvekkel, hogy mennyire magától értetődő az, hogy nem pofozkodunk az utcán, ő mindig eltudná mondani, hogy "És ennek mi a bizonyítéka, hogy igaz?" Minden érvünknek és minden bizonyítékunknak újabb és újabb bizonyítékot kellene találnunk egészen a végtelenségig, s így sehol nem találnánk egy legelső bizonyítékot, amit nem kellene alátámasztanunk!
Ez egy rövid és egyszerű szemléltetés volt az axiómák problémájára.

De most térjünk vissza az alapgondolathoz.

A különféle nézőpontok okai tehát (gyakorta) a különböző axiómák.
De a kérdés most a következő: milyen axiómát válasszunk a mindenség alapjául (egyetemes alaptételül), amiből minden elvet, eszmét, tettet és gyakorlatot levezethetünk, s amire minden cselekvésünket felépíthetjük.
Más szóval: mi legyen legfőbb vezérlő elvünk, aminek mindenkor mindent alávetünk , s amilyen szemszögből nézzük a világot, és a világban történő eseményeket, dolgokat és rendszereket.
Röviden: Mit válasszunk az élet legfőbb értékének, ami olyan értékes vezérlő elv, épülhet fel minden. Amire felépülhet, s csak ez az amire felépülhet minden?

Mint mondtam, minden kikezdhető, és semmi nincs ami makulátlanul, és tévedhetetlenül biztos lenne, hiszen, ha lenne ilyen, rég nem folyna erről vita, s tán sosem folyt volna!
Ettől függetlenül mégis választanunk kell, ha felfogjuk a kérdés jelentőségét.

A választásnak egyetlen szempontja lehet: a legerősebb, a legstabilabb, a legbiztosabb axiómát kell a mindenség alaptételéül letennünk! Azért kell így tennünk, hogy a legkevésbé támadható alapot helyezzük le.

De mi legyen ez az alaptétel?

Ahhoz, hogy valóban a legkevésbé legyen támadható, alaptételünk
- olyan axióma kell legyen, ami önmagunk felé, és (mivel társadalomban élünk) embertársaink felé is kiválóan kell tudjon funkcionáljon.
- Olyan alaptétel, kell legyen, ami mindenkinek valódi javára válik!
- Olyan, ami békét, felemelkedést, fejlődést, boldogságot és szabadságot biztosít minden embernek.

Ezeket mérlegelve és hiánytalanul figyelembe véve, egyetlen axiómát választhatunk, és ez a szeretet.
A szeretet az egyetlen, amit alapvető nézőpontunk alaptételéül kell válasszunk.
Ezt kell az élet legfőbb értékéül válasszuk, ez kell minden szemlélet legfőbb prioritása legyen!

De hogy mit értek szeretet alatt, erről kell még szóljak.

A szeretet nem érzelem, és nem valami "negg-édes ragacs" hanem az erények királya, a nagybetűs EMBERRÉ VÁLÁS művészetének eszenciája. A szeretet, elválaszthatatlan az igazságtól és a bölcsességtől. A szeretet életelv, és életgyakorlat. Életút. Művészet. Rögös, fáradságos, de az egyedül emberhez méltó életút.

Ahol kivész a szeretet, ott az ösztönök veszik át helyét.

Az új kor nagy "felfedezése" (szerintem hamis felfedezése) az evolúció, mely állati sorból emelte ki az embert, s mint ilyen, az ösztönök világából érkezett, mint akinek alapjellege az életben maradásért folytatott viaskodás. A gyengébb elhull, az erősebb eltiporja.

A régi korok eszméi az istenek eszméi voltak, ahol az ember királyi eredettel bír, mint aki a tökéletes Isten jellemének arcmása, akinek feladata és felelőssége, hogy szeressen.

Két ellentétes elv, két ellentétes eszme.

Én úgy gondolom, a szeretetet kell alapkőként lehelyeznünk, mert a szeretet jelenléte tesz minket emberré. A szeretet az öntudatos gondolkodás terméke, s az öntudat a magunkra eszmélésünk lényege. Ettől vagyunk emberek. Ezért igaz az, hogy ha bármilyen eszméből, elvből, rendszerből, tettből és gyakorlatból kivonjuk a szeretetet, az embert is kivonjuk vele együtt!

Mert jól lehet minden helyénvalónak tűnik saját rendszerén belül (mint mondtam korábban) s a rendszerek létjogai nem függnek egymástól, de mégis, ha nem a szeretetet választjuk legfőbb prioritásul, akkor önző versengéssé alacsonyodik minden! Állati sorba süllyedünk, versengünk az életben maradásért, a jobb pozícióért, az élelemért, a vagyonért, a hatalomért, s ahol fölfalja gyöngébb társát az erősebb. Egy ilyen világban (ahol nem az igazságos szeretet, nem a bölcsesség, és nem az erény az úr), az ösztönök, az erő és az erőszak veszti át ezek helyét. Hogy ne váljunk egy ilyen világ részeseivé, ezért kell legfőbb alaptételül a szeretet mindenekfelett valóságát választanunk!

Alapkérdésünk az volt: mi az élet értelme. A válasz első oldalát a fejlődésben határoztuk meg. A felelet második oldala a szeretet felsőbbrendűségét hangsúlyozza.
Teszi ezt azért, mert
- egyenlő esélyeket nyújt minden ember számára, - békességet teremt bennünk önmagunkkal és embertársainkkal szemben.
- Békét teremt a társadalmak, a kultúrák, és a nemzetek között,
- szabadságot biztosít minden embernek,
- és a legnagyobb eséllyel mutat irányt a valódi boldogsághoz.

A szeretet, amely nem könnyű, nem érzelem és nem fellángolás, hanem életművészet, életprogram, életelv és életgyakorlat.

Az emberiség legnagyobb gondolkodói hosszú fáradságos szellemi munka eredményeként jutottak ide. Nézzünk néhány példát:

- "Minden azon múlik, hogy az emberek azt hiszik: van az életben olyan helyzet, amikor szeretet nélkül bánhatunk embertársainkkal; márpedig ilyen helyzet nincsen" - mondja Tolsztoj.
- "Egyetlen dolgom e földön, a szeretet. - mondja Victor Hugo
- "Majdnem azt lehetne mondani, hogy nem létezem, csak abban a mértékben, amelyben más számára létezem, azaz kiélezve: létezni annyi mint szeretni. " (Mournier)
- "A szeretet a hűség csontvelője, a jámborság ütőere, a lelkierő izma, úgyszólván maga az élet" (Spurgeon)
- "A világ összes anyagai között a szeretetnek van a legerősebb kötőképessége, és a legnagyobb teherbíró ereje. (Spurgeon)
- "A szeretet úgy árad, mint a napfény: csöndesen és állandóan - egyedül a maga csodatévő hevétől. " (Hecker Antal)
- "A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Senki sem téríthet el engem ettől a meggyőződéstől, mert a tapasztalás tanított meg rá. " (Gandhi)


S végül nézzük Pál apostolt, aki a szeretet felsőbbrendűségét a következőképpen hangsúlyozza: "Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, ha minden titkot tudományt ismerek, és akkora hitem is van, hogy hegyeket mozdítok ki helyükből" de emellett "szeretet nincs bennem, - semmi vagyok"

De az élet értelme nem csak ennyiből áll. Nem csak a szeretet, és nem csak a fejlődés. A válasznak van egy harmadik oldala is. Nézzük most ezt:

3. Kutatás - avagy menekülés a halálból

Úgy gondolom, hogy a "mi az élet értelme" kérdés legfontosabb részéhez érkeztünk el. (Ezért is hagytam utoljára.)
Sőt azt is ki kell mondanom, hogy e harmadik nélkül, az első kettő semmit sem ér!
Bármennyire szép és nemes fejlődni az erényben és bölcsességben, s hiába emberhez méltó élet a szeretet követése egy életen át, az egész gyönge, múlékony és haszontalan a "nagy ellenséggel", a halállal szemben.

Az élet értelmének első két oldala csak "rész-szerinti" vigaszmegoldás. Mert a szeretet is, a fejlődés is, az erény is, a bölcsesség is és a gyarapodás is elenyészik a testtel együtt, amikor halálba száll.

Régen tudja ezt a problémát a filozófia. Már Szókratész azt mondta: "A filozófia thanatu meleté, azaz a halállal való foglalkozás" , vagy a modern Schopenhauer, "aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna".

De a halál van, és ezzel kezdenünk kell valamit. A halál elpusztít mindent, s a halál értelmetlenné tesz mindent, ahogy fentebb Tolsztojt idéztem.

Ezért az élet értelme és feladata az, hogy kiutat találjon a halálból, hogy "túl élje a halált". Hogyan lehetséges ez?
Sehogy.
Vagy, ha mégis, akkor csak egyetlenegy úton. Ha létezik Isten, aki ráadásul örökkévaló, és jóságos!
Ha ilyen létezik, akkor a halál mint ősellenség, mint az élet legfőbb akadálya, elhárul az útból.

Az élet a halál létezése miatt értelmetlenség.
Az élet lényege a létezés. A fejlődés, a gyarapodás, a növekedés. Ennek pont az ellentéte a pusztulás, a leépülés, a halál. A halál épp a lényegétől fosztja meg az életet, a létezéstől.
Ám ha van Isten, akkor ez a probléma elhárult!
De vajon van-e? Az élet értelme választ keresni erre a kérdésre!

Az élet értelme megkísérelni kikutatni a kikutathatatlant, felfogni a felfoghatatlant, véges értelmünkkel megérteni (legalább a mi szintünkön megérteni) a végtelen Istent. De előbb keresni őt, hogy egyáltalán létezik-e.
Az élet értelme tehát (a harmadik oldalról): a kutatás. Nem is akármilyen kutatás, hanem az életet örökre fenntartó élet lehetőségének kutatása.
Röviden: kiút keresés a halálból.

Nem mondom, hogy könnyű a feladat, de emberhez méltó.

Talán most sok olvasóm úgy gondolja "azt, hogy létezik-e Isten, úgy sem lehet kikutatni", de én azt tapasztaltam, hogy általában akik ezt mondják, azok legnagyobb része sosem vizsgálta meg a kérdést! Sőt akik hisznek, vagy nem hisznek, azok sem nagyon! Inkább csak mindenki úgy hisz, vagy nem hisz, amire otthon nevelték. Ez viszont megint a kényelmes, az egyszerű, a felelősséget elhárító reakció, ami emberhez méltatlan. Én úgy gondolom kell kutatnunk a választ. Nem szabad kapásból elutasítanunk a keresés szükségességét! Számos természettudományos, filozófiai, teológiai és morális istenérv létezik.

A kutatást és a döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Elvileg három, de gyakorlatilag két végeredményre juthatunk (szerintem).
Vagy van Isten, vagy nincs. (A harmadik, az elvi, a "nem tudjuk", ami még a keresés stádiuma, - vagy a tudatos nem keresésé - s azért a keresésé, mert a keresés lehetőségei véges számot alkotnak, s a kutatás végére, valamelyik irányba billen a mérleg nyelve. Vagy oda, hogy valószínűleg van, vagy oda, hogy valószínűleg nincs.)

- Akinek a kutatás végén az bizonyosodik be, hogy van Isten, az az ember legyőzheti a halált (persze akkor ha tényleg van), és életének értelme lesz az örök élet elnyerése.
- Akinek az bizonyosodik be, hogy nincs Isten, annak meg kell elégednie a "részleges vigasz-válasszal", hogy emberhez méltón élt a földön, amíg lélegzett gyarapodott lelkileg, egyre nemesebb és igazabb emberré vált, egyre többször sikerült cselekvő szeretettel viselkednie embertársaival.

Én az első állapothoz jutottam.

 

III. ÖSSZEGZÉS

Az élet értelme először is gondolkodásból fakad. A gondolkodás első állomása a tévutak elkerülésében áll. A tévutak lehetnek primitívek, silányak, és nemesek, de ezek akkor is csak tévutak.

A gondolkodás második állomása az élet értelmének meghatározása. A definíció három részből áll, mely így hangzik:
Az élet értelme a célirányos fejlődésben, a cselekvő szeretetben és a halálból való kiút keresés kutatásában áll.

A célirányos fejlődés a lélek nemességének erényekkel és bölcsességgel való gyarapodását jelenti, melyhez az egészséges test nyújt hosszú életű hátteret. A cselekvő szeretet az önmagunkkal és a másokkal való igazságos bánásmódot jelenti, ami minden boldogság alapjául szolgál. A célirányos kutatás pedig keresi a kiutat a halál torkából.